2016. április 20., szerda

Kanji

A mai nap "Kanji-lázban" telt. Kanji egy japán kisfiú, aki csak az invenció-projekt miatt utazott Hollandiába egy hétre. Kedves alázattal érkezett a szüleivel együtt, mint általában a japánok. Csodás kultúrát hoztak magukkal... Béke és alázat sugárzik belőlük... Mikor gratuláltak pl. Dombinak, vagy megköszönték a mester munkáját, meghajoltak, s úgy adtak kezet... Nem hangosak... Bámulatosak.

Kanji az első alkalommal mindenkinek hozott egy kis ajándékot. Különleges cseresznyevirág cukrot fémdobozban, szépséges csomagolásban... Meg egy rizspapírra nyomtatott naptárat...

Dombi azóta tervezi, hogy. A projekt végén meglepi Kanjit.

Persze nálunk semmi sm történik időben, így már a koncert végeztével kérdeztem Kanji szüleit, mikor indulnak vissza. Csütörtökön. Remek. Van még egy napunk. Ma gyorsan megvettem a hollandos stroopwaffelt díszdobozban, egy királynapi narancssárga, oroszlános pólót, s mellé csomagoltam természetesen egy "Barni Cd-t". Ma délután 4-kor volt a nagy találkozás a konziban. Csak Dombi miatt mentek Amstermból a hágai konziba!!! Nagyon örültek az ajándékoknak. Dombi nagyon izgatott volt, én pedig kíváncsi, mert hát egyik gyerek sem tud angolul, a japán, holland és magyar pedig nem éppen a közös nyelvük :)

Csuda látvány volt, hogy a kis 10-11 évesek nem beszéltek, de megis értették egymást.... Szaladt Kanji Dombi után, Dombi pedig szavak nélkül bemutatta neki az egész konzit, majd, mikor végeztek, birtokba vettek egy gyakorló zongorát... Azon beszélgettek... Improvizáltak egy órán át... Azt mondják, ahány nyelven beszélsz, annyi ember vagy. Én azt mondom, ahány hangszeren játszol, annyi ember vagy...

Én meg beújítottam a bakfietset, amiben a két kicsi mellett a kisbeteg Márton is ott szorongott... Hátamon a cselló, mellettem, a bakfietsbe kapaszkodva Hanga...

Sportos, napos, barátságos nap volt...


2016. április 12., kedd

Édes Kicsi Sámuel

Sámuel a legtürelmesebb baba a világon. Mintha tudná, hogy ő az ötödik gyermek. Vár, vár és vár, hátha sor kerül rá.

A reggeli szopi után simán visszatettem az ágyába, némán nézte a zenélő körforgót amíg a többiekkel készülődtem.

Még mindig Dombi-kímelés van. Nem enyhül a nyomás. Ma tentámenje, vagyis zongoravizsgája volt. Persze reggel 7.45-kor jutott eszébe, hogy elfelejtett vizsgalapot készíteni. Én meg nem vagyok technikai zseni (sem), megírtam neki szépen kézzel, s azt fénymásoltuk, mint a régi szép időkben, mikor még a magamét írtam...

Mindenki időben beért az iskolába, Sámuellel egy gyors vásárlást is intéztünk, majd hazatekertem... Otthon ima Dombiért... Ez a kiskamasz erősen feladja nekem a leckét... De most nekem kell erősebbnek lennem, mert erren van szüksége. Neki a zongorára kell koncentrálnia.

Sámuel megevett negyed banánt reszelve. Nem sok, de legalább valami szilárd. Azt hiszem a tejtől már nem lakik jól. Szépen fejlődik, de nem nagyon hízik szerintem, bár rég nem mértem, és éjjel is felkel enni... Szerintem kezd éhes lenni valami "rendes élelemee"...

A tentamen jól sikerült, Dombi simán folytathatja az iskolát. Ez is megvolt. Nem semmi! Én csak strigulázok és csodálom! Még a szombati koncert hátra van.

A kicsikkel iskola után játszótérre mentünk, vittük Bartot is. Inkább játszótér, mint haza... Hozzánk nem nagyon kehet vendéget hívni... Nem tudom mások hogy csinálják, de nekem nem megy a lakás rendben tartása. Este 11 mire mindenki ágyba kerül, s akkor én úgy érzem, összeesem... Végignézek a  lakáson, s mindenütt maradékok, ruhák, játékok, cipők tetszőleges összeállításban, s akkor csak egyetlen mondat jut eszembe... "Nem sikerülhet!"...

A játszótér legtöbbször nagyon jó élmény, főleg, ha sikerül olyan gyereket magunkkal vinni, aki ek van egy kis fantáziája, s így nem hiányolja az ipadet...

Dániel sem volt rest... Hiába kérleltem, hogy üljön a wc-re indulás előtt... A játszótéren jött az ihlet... Nem egyszerű úgy kikaparni a sz*ból, hogy közben a hordozóban rajtam lóg Sámuel, aki mikor lehajolok, erősen megindul felfelé, magyarul kicsúszik természetesen... Sosem voltam izzadós... De azért mostanában elég meredek a két kicsivel...

Az esti ceremonia tulajdonképpen az átmeneti és ragályos süketséget leszámítva viszonylag gyorsan lezajlott...

Ezután kezdődött a Dombi-lélek ápolás... Érzékeny... Megint nincs túl jól... Mist azt vette a szívére, hogy az osztálytársai utálják a focit, és csúfolják őt, mert ő meg szereti...hát így nehéz... Ezt sem így mesélte rogtön, hanem a megérdemelt virtuális focis játéka közben sikerült kedvesen, tényleg kedvesen megszólítanom... Erre ő üvöltözni kezdett hörgő hangon, hogy "menjél ki! Hagyjál béken! Felejts el"" és hasonló kedvességek, mivel minden kérdésemre így válaszolt, gondoltam, hagyok időt, megágyaztam neki, felhúztam s huzatot es új lepedőt... Látta, hogy kínlódok a magas ágyon... De nem segített, viszont érezhetően enyhült a légkör... Majd mikor végeztem, kitört belőle, hogy mennyire bántja, hogy az osztálytarsai csúfolják a foci miatt...valószínűleg épp ezredszer játszotta le magában a párbeszédet az osztálytársaival, mikor megszólítottam, s az összes fájdalma rám zúdult, azt se tudta, hogy ott vagyok... Gyanítom... Egyébként én büszke vagyok rá, hogy sportol, focizik, méghozzá jól! Nem csúfolni, inkább irigyelni való. Mellesleg mindn zenésznek kéne sportolnia... Növeli a teljesítményt és a kitartást.. Tartást ;)