Tulajdonképpen nagyon jó nekem, mert kétszer is megünnepelhetem azt, hogy édesanya vagyok. Magyarországon május első vasárnapján, Hollandiában a másodikon. A magyar anyák napjára Barni szépséges tulipánokkal készült, amit rohanófélben, mint mindig :) a gyerekek adtak át nekem... A konyhában. Meghatottság volt, ünnepélyesség nem. Persze a vasárnap nálunk inkább munkanap, amikor én rohanva készítem a reggelit, Barni rohan a 10-es misére, ahol már legalább fél órával előbb jelen kell lennie. Általában szeretünk mi is vele menni, de ha egész éjjel müttyögés van, vagyis Sámuel óránként ébred, akkor ilyenkor inkább hagyjuk pihenni... Legalabb ő, ha én nem :) a 10-es Emmausos mise után 12.30-as magyar mise, ahova én a kis csapattal biciklivel érkeztem...
Szóval ünnepelni nem volt idő...
Sebaj. Gondoltam. Van egy második esélyem. Nem mindenkinek adatik ám meg. Elérkezett május 2. Vasárnapja is. Barni is otthon töltötte a délelőttöt... Templomba is együtt mentünk. Én még ki is öltöztem reménykedve, hátha készítünk egy családi fényképet... Hát... Nem készítettünk.
A Damlaanra mentünk misére pár perces késéssel, csinosan, rendben. Szépen leültünk egy sorba, Barni állt csak, mert a hordozóban ő vitte Sámuelt. Próbáltam követni a misét, ami még mindig nem egyszerű, s gyakran elveszek a fordításban... Balról Marci, jobbról Hanga, mellette Dombi, ölemben Dániel. Hanga duzzog valamiért, már nem is tudom, miért. Mostanában ez szokásává vált... S ilyenkor gyakran hangoztatja, hogy "engem utálsz!" "engem sosem vigasztalsz meg!" ... Ez elég fájdalmas, mert olyan, mintha nem is hallaná, hogy hozzá beszélek, vigasztalom, szeretem... Mindegy... Ebből jutott vasárnapra is. Dániel meg mostanában kezd talán leválni rólam, s egy icipici kamaszkorba belépni... Megmaradt bohócnak, huncutnak, örök kacagónak, Miklósnak... De nem tetszik neki, hogy most már tisztán érti a szabályokat és kéréseket, s azokat egyáltalán nem akarja betartani... (Még azt sem, hogy ha hazaérünk kezet mosunk stb...)... A templomban is kitalált valami
anyanyúzót, s az előző napokban rákvörösre égett nyakamat és vállaimat simogatta, majd
dörzsölgette, végül csipkette, hiába kértem, hogy ne tegye...azt gondolhatta, viccelek... Én meg próbáltam rezzenéstelen arccal, könnyes szemekkel a misére koncentrálni... Nem ment... A végén még Marcival is összekapott... rajtam...
Kellemetlen. Éreztem, hogy sokan figyelnek, mert ritkán megyünk abba a templomba, nem ismernek minket. Tudom, hogy ennyi gyerekkel igazi látványosság vagyunk, de most ez nem volt jó...mindenesetre mindenki nagyon kedvesen jött oda hozzánk a végén.
Egy ismerôs idős házaspárral is találkoztunk... Azon nosztalgiáztak, hogy mikor Hollandiába költöztünk még csak két pici gyerekünk volt, most meg öt...na ekkor jött el Dombi ideje... Magyarul odamorogta nekem... "Mit hazudtok?" Elég nagy kérdőjellel néztem rá... Most mi vaaaan??? Folytatta, "mit hazudtok? Csak négy gyereketek van, én nem tartozom ide!" Uhhhhh honnan szedi ezeket a kedves mondatokat, nem tudom,.. De ezek nála mostanában ilyen pillanatnyi szeszélyek... Mire kiértünk a templomból, minden békés lett. Nem értem. Nem értem. Nem értem. Sokszor azt
gondolom, hogy baj, hogy hagyom.... De nekem nem jön be a "durr egy nagy pofon!" és majd megtanulja dolog... Biztosan az a baj, hogy hagyom, hogy kimondja azokat a mondatokat, amiket én sose mertem volna... Talán ő szabadabb lesz egy kicsit, ha megélheti a dühét. Nem tudom. Azt látom, nehéz most neki természetesen. A kamaszkor nem egyszerű. Csak el ne rontsuk...
Szóval ilyen élményekkel telve az anyák napi fénykép ugrott. Teljesen hülyének éreztem magam...
Mise után eltekertünk boltba, mert egy csepp tej sem volt otthon, s most Barni vitte a bakfietset, így jöl megpakolhattuk :)
A boltba lépve kezdődött valami... Suttogás... Dombi győzködte Hangát, hogy adjon 5 eurót, s akkor ő is ad 5 eurót és vesznek nekem virágot. Persze én úgy tettem, mintha nem hallottam volna, meg még az előzmények emésztettek... De örültem titkon. Dombinak egyedül jutott eszébe, nem kellett súgni neki... Beszervezte Hangát. Nagyon jól esett. Pedig zsebpénzük sincs. Hanga a királynapi
utcazenéleskor gyűjtött, Dombi pedig a vasárnapi orgonálásokból. S mégis rám költik... Megható... A vásárlás után, hazafelé menet a két nagy lemaradt... Akkor intézték a virágot... Utána, ahogy később elmesélték, végig "kémkedtek", nehogy meglássam őket :)
Hazaérve gyönyörű csokorral leptek meg!!! Persze fényképre most sem volt idő és lehetőség, de az igyekezet és a két kicsi gyermek naaaagy izgalma örök emlék.
Barninak sietnie kellett próbára...így a délutánt nélküle töltöttük. Hanga és Marci akkor adta át a két hétig rejtegetett ajándékot, amit az iskolában készítettek :) ... Természetesen a konyhában kaptam meg ezeket is... Főzés közben.... De ők annyira készültek. Marci minden nap kérdezgette, mennyit kell még aludni, hogy odaadhassa.... Csodásak a gyerekeink még akkor is, ha nehéz most nekik, nekünk...