2014. október 23., csütörtök

Október huszonhárom

Október 23-a egy kicsit másképp alakult nálunk, mint Magyarországon szokás. Önző módon én el voltam foglalva magunkkal... Dombiért délelőtt 10-re mentem a focipályára. Egész éjjel nem aludt, nagy buli volt, a szervezők nagyon felkészülten várták a fiúkat, mindenféle rémségnek öltözve riogatták őket, miközben sorra feladatokat kellett végezniük. Dombi nagyon jól érezte magát, egész éjjel ordított, így semmi hangja nem maradt :)


Hajnali fél 4-kor az ébren maradók a benti fociteremben még meccseket játszottak egészen a reggeliig, majd reggeli után hazaindultak. Persze, mihelyt találkoztunk, a fáradtság oroszlánrésze méreg formájában rám zúdult, s bár nekem el kellett mennem a kicsikkel vásárolni, mert nem volt otthon tej, Domonkos úgy határozott, hogy nem tart velünk, nekem pedig nem volt erőm vele veszekedni, így leszedtem a garázskulcsot a lakáskulcsról, s ő hazament, mi meg tovább... Hazaérve ért az újabb sokk... Dombi nem nyitott ajtót. Kopogtunk, dörömböltünk, Hanga a földszinten nyomta folyamatosan a kapucsengőt, ami olyan hangos, hogy mindig le akarom szerelni, ahányszor csak megszólal, mert szívrohamot kapok a hangjától.... de Domonkos még mindig nem nyitott ajtót. No ekkor csengettem a szomszédba, a "hosszú Családhoz" ( ott mindenki min. fél fejjel magasabb nálunk), s ők készségesen segítettek... Én, bár még mindig kába voltam az előző délutáni narkózistól, kénytelen voltam átmászni egyik erkélyről a másikra az ötödik emeleten. Kérdezte a szomszédasszony, merek- e mászni, mondtam, nem, tériszonyom is van, de muszáj. S láttam, hogy Dombi fekszik az ágyában, de hiába dörömbölök, nem mozdul... Persze már majdnem bőgtem, azt hittem meghalt, visszamásztam, hogy a másik hármat megnyugtassam. Addigra megérkezett a kutyásbácsi és kutyásnéni is, valamint a hosszú szomszédasszony méghosszabb férje. Mindenki azon dolgozott, hogy a leveleknek szánt nyíláson keresztül valahogy lenyomjuk a kilincset belülről. Nem sikerült, ekkor nekem bevillant, hogy ha már van nálunk egy kampós végű sétabot, az étkezőben a kicsi szellőző ablak nyitva... Felmásztam az ablakpárkányra, s épp befért a karom a kis nyíláson, betettem a botot és kikalapáltam az ablak kilincseket, majd beugrottam, s örömmel nyugtáztam, hogy Dombi él. A hosszú szomszédasszony is beszaladt, aki szívspecialista a Westeindében, s
megnyugtatott, hogy csak nagyon mélyen, szinte sokkosan alszik az előző éjszakai buli miatt. No ekkor lett nekem elég ebből a két napból, összeomlottam. A szomszédok kedvesk voltak, behozták a vásárolt dolgokat, még a tejet is betették a hűtőbe, ágyba parancsoltak Dániellel együtt, s a hosszú szomszédasszony elvitte Hangát és Marcit a Kinderboeken Museumba, ahová amúgy is ment volna az unokáival. Így tudtam pihenni, kicsit sírni. Dániel is nagyot aludt. Dombi pedig egészen este 7-ig húzta a lóbőrt,  amikor is mérgesen felkelt és próbált gonoszkodni. Én nyugodtan elmeséltem neki, mi történt, amíg aludt, készítettem neki vacsorát, s kértem, ne legyen mérges és ne bántson tovább... Megértette, minden falatot megköszönt... A kicsik a hosszúéknál vacsoráztak, s fél 8 körül jöttek haza tele élményekkel. Dombi is elkezdett végre mesélni a focis éjszakáról, gyakorolt még egy kicsit, majd 10 körül újra ágyba zuhant... Hálás vagyok a JóIstennek, hogy ilyen szomszédokat adott mellénk! Valahogy mindig itt vannak, mikor bajba kerülök...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése