2014. október 26., vasárnap

Vasárnap nyakas módra...

Ma újabb templomot próbáltam felfedezni, hátha megtalálom, amit keresek... De mit is keresek... Hát zsoltárokat, orgonaszót, kálvinistákat... Azt hiszem, egyre biztosabban, hogy Hollandiában nem igen fogok kálvinistákat találni... Ahogy beléptünk a templomba, rögtön felcsendült egy ismert református zsoltár, boldog voltam, de a következő ének már megint a holland újprotestantizmus hozománya, a gyerekek újra új helyen vettek részt a gyermekistentiszteleten, Márton könnyes szemmel ismét kijelentette, hogy ő nem megy sehova, velem marad, Dániel sírt a gyermekmegőrzőben, így én újfent kimaradtam az Istentiszteletből, helyette a két kicsivel játszadozhattam, s egy apukával beszélgethettem... Bár a templom reformátusnak van hirdetve, nem az, inkább evangélikus, de kimenetelkor egy zsidó újságot is a kezembe nyomtak... Nincs bajom egyik felekezettel sem, sőt, de nem ezt keresem, ennyi...

Hazaérve éltük nyugodt vasárnapunkat, már hajnalban megfőztem az ebédet, így Dániel is gyorsan ágyba kerülhetett.... Holnap kezdődik a tanítás, véget ért az őszi szünet....

2014. október 25., szombat

Gesztenyekeresztelő

Ma reggel ismét el tudtunk menni Dombi focimeccsére. Hihetetlen ügyesen focizik. Nem ertem, miért hátvéd, de ha nem lenne ott.... Ő a leggyorsabb, ezt mindenki mondja és remekül összejátszik a kapusával, szóval sokat véd, s nagyon fontos szerpe van abban, hogy idén eddig egy döntetlent (ahol nem játszott Dombi egy kórushétvége miatt) leszámítva minden meccset megnyertek. Szóval csak bámulok, milyen ügyes nagyfiam van.



Estefelé Máté elhozta a biciklimet a Bronovotól, s mivel Dettinek próbája volt, így maradt még egy kicsit, segített a gyerekeket letenni, majd felvagdostuk a másnapi ebédhez való zöldbabot, s végül "megkereszteltünk" kb. 10 kg szelíd gesztenyét, amit még hetekkel ezelőtt szedett Barni a gyerekekkel... Hasonló munkálatokban reménykedtünk, már ami a gesztenyét illeti, mint tavaly, de a történtek miatt, nem igazán jutott rá idő, erő, kedv... Így már csak becsületből vagdostuk a kiszáradt gesztenyéket, de semmi pénzért nem dobtam volna ki Barni munkáját, főleg, hogy tudom, mennyire szereti a gesztenyepürét :) így aztán sokaig dolgoztunk, Máté keze egészen megfájdult, az enyém majd holnap fog fájni, amikor főzöm és forrón pucolom a gesztenyét... Mindenesetre jót beszélgettünk, s legalább nem egyedül kellett végeznem ezzel a mennyiséggel... Egyedül talán el se kezdtem volna...

2014. október 23., csütörtök

Október huszonhárom

Október 23-a egy kicsit másképp alakult nálunk, mint Magyarországon szokás. Önző módon én el voltam foglalva magunkkal... Dombiért délelőtt 10-re mentem a focipályára. Egész éjjel nem aludt, nagy buli volt, a szervezők nagyon felkészülten várták a fiúkat, mindenféle rémségnek öltözve riogatták őket, miközben sorra feladatokat kellett végezniük. Dombi nagyon jól érezte magát, egész éjjel ordított, így semmi hangja nem maradt :)


Hajnali fél 4-kor az ébren maradók a benti fociteremben még meccseket játszottak egészen a reggeliig, majd reggeli után hazaindultak. Persze, mihelyt találkoztunk, a fáradtság oroszlánrésze méreg formájában rám zúdult, s bár nekem el kellett mennem a kicsikkel vásárolni, mert nem volt otthon tej, Domonkos úgy határozott, hogy nem tart velünk, nekem pedig nem volt erőm vele veszekedni, így leszedtem a garázskulcsot a lakáskulcsról, s ő hazament, mi meg tovább... Hazaérve ért az újabb sokk... Dombi nem nyitott ajtót. Kopogtunk, dörömböltünk, Hanga a földszinten nyomta folyamatosan a kapucsengőt, ami olyan hangos, hogy mindig le akarom szerelni, ahányszor csak megszólal, mert szívrohamot kapok a hangjától.... de Domonkos még mindig nem nyitott ajtót. No ekkor csengettem a szomszédba, a "hosszú Családhoz" ( ott mindenki min. fél fejjel magasabb nálunk), s ők készségesen segítettek... Én, bár még mindig kába voltam az előző délutáni narkózistól, kénytelen voltam átmászni egyik erkélyről a másikra az ötödik emeleten. Kérdezte a szomszédasszony, merek- e mászni, mondtam, nem, tériszonyom is van, de muszáj. S láttam, hogy Dombi fekszik az ágyában, de hiába dörömbölök, nem mozdul... Persze már majdnem bőgtem, azt hittem meghalt, visszamásztam, hogy a másik hármat megnyugtassam. Addigra megérkezett a kutyásbácsi és kutyásnéni is, valamint a hosszú szomszédasszony méghosszabb férje. Mindenki azon dolgozott, hogy a leveleknek szánt nyíláson keresztül valahogy lenyomjuk a kilincset belülről. Nem sikerült, ekkor nekem bevillant, hogy ha már van nálunk egy kampós végű sétabot, az étkezőben a kicsi szellőző ablak nyitva... Felmásztam az ablakpárkányra, s épp befért a karom a kis nyíláson, betettem a botot és kikalapáltam az ablak kilincseket, majd beugrottam, s örömmel nyugtáztam, hogy Dombi él. A hosszú szomszédasszony is beszaladt, aki szívspecialista a Westeindében, s
megnyugtatott, hogy csak nagyon mélyen, szinte sokkosan alszik az előző éjszakai buli miatt. No ekkor lett nekem elég ebből a két napból, összeomlottam. A szomszédok kedvesk voltak, behozták a vásárolt dolgokat, még a tejet is betették a hűtőbe, ágyba parancsoltak Dániellel együtt, s a hosszú szomszédasszony elvitte Hangát és Marcit a Kinderboeken Museumba, ahová amúgy is ment volna az unokáival. Így tudtam pihenni, kicsit sírni. Dániel is nagyot aludt. Dombi pedig egészen este 7-ig húzta a lóbőrt,  amikor is mérgesen felkelt és próbált gonoszkodni. Én nyugodtan elmeséltem neki, mi történt, amíg aludt, készítettem neki vacsorát, s kértem, ne legyen mérges és ne bántson tovább... Megértette, minden falatot megköszönt... A kicsik a hosszúéknál vacsoráztak, s fél 8 körül jöttek haza tele élményekkel. Dombi is elkezdett végre mesélni a focis éjszakáról, gyakorolt még egy kicsit, majd 10 körül újra ágyba zuhant... Hálás vagyok a JóIstennek, hogy ilyen szomszédokat adott mellénk! Valahogy mindig itt vannak, mikor bajba kerülök...

2014. október 22., szerda

Október huszonkettő

Nem egyszerű most leírni, amit nem akartam megosztani másokkal, de mivel ez is az életünk része, s a bejegyzések elsősorban a gyerekeinknek íródnak, hogy majdan egyszer visszaolvassák és megértsék gyermekkorukat... Szóval sokat gondolkodtam azon, megírjam-e vagy sem...



Október 22-e tulajdonképpen még mindig életünk egyik legszebb napja, hiszen ezen a napon született CsodacukiDániel, aki minden nap mosolyt csal az arcunkra cukiságával. Még mindig az egyik kedvenc napunk és az is marad...

Október 22-e volt a legközelebbi lehetséges időpont a Bronovo kórházban, hogy kitisztítsák a méhemet, amelyben két hete még úgy tudtuk, hogy egy vagy talán kettő magzat rejtőzik, de a 7-8-9 vagy épp a 10. héten megrekedt a fejlődésben, s az ultrahangon már nem mutatott életjeleket. A sokkon már túl vagyunk, bár nagyon vártuk és néhány hétig nagyon szerettük, bizonyára így kellett történnie. A pocak nem nőtt tovább, viszont semmi más sem történt, ezért volt szükség műtétre. A 21-ei szülinapi partyt is nagyon jól bírtam mindenféle gyanús jel nélkül. 22-én reggel Barni korán elindult az amsterdami reptérre, ahonnan egyenesen Chicagoba kellett repülnie. Amikor az időpontot megbeszélten a kórházzal, tudtam jól, hogy Barni sajnos már nem lesz itthon, de minél előbb túl akartam lenni rajta. Barni elment... Nem sokkal utána spontán megindult a vetélés... Épp jókor, minden túl voltunk már, eljött az idő. Valahogy érezte a szervezetem, hogy most már lehet... Persze azért nem hiányzott a vér, megelégedtem volna egy altatásos verzióval is, de így alakult... Megint... Még reggel felhívtam a kórházat, hogy szóljak, kicsit másképp alakult, mint terveztük... Hamarosan visszahívtak, hogy menjek be korábban, ha tudok... Persze nem nagyon tudtam, mert én sem számítottam a spontán kiürülésre, így nem szerveztem autós ismerőst, csak Dettit hívtam, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg eltekerek a kórházba... Detti jött is hamar, én meg kikászálódtam a zuhany alól, ahol egész délelőtt álltam, majd elindultam biciklivel... Próbáltam Pathót hívni, de dolgozott, villamossal már nem mertem menni, az még durvább lett volna, így maradt a bicikli... Tekertem,tekertem, de közben szabályosan jöttek a fájások, no ezt elfelejtettem, erre nem
számítottam, elég rossz volt, s főleg, hogy tudtam, minden fájás után nagy mennyiségű vér is jön, s csak azért nem zúdul ki belőlem, mert ülök a kemény nyergen. Imádkoztam, hogy ne kapjak piros
lámpát, s ne történjen semmi, amiért le kellene szállnom a bicikliről... A kórház alap esetben kb. 45 perc biciklivel, most valamivel lassabban haladtam nyilván, közben háromszor hívtak, hogy mikor érek már oda... De végül 14.30 körül csak megérkeztem. Leszálltam a bicikliről, s akkor hirtelen minden kijött... Vagy 5 kg-nyi darabos vér zúdult ki belőlem a kedvenc nadrágomon át a cipőmbe,a földre... Én meg ott álltam, s akkor elbőgtem magam. Kikötöttem a biciklit, s onnan a bicikli tárolóból hívtam a kórházat, küldjenek segítséget, mert egyedül már nem tudok bemenni... Küldtek is rögtön két orvost egy ággyal, úgy toltak be a sürgősségire, ahol aztán tisztáztuk, hogy hova is kell mennem. Nagyon kedves volt mindenki, nyugtattak, beszélgettek velem, minden oldalról megvizsgáltak, lemosták a lábaimat, összeszedték a ruháimat, simogattak, velem együtt sírtak, szóval hihetetlenül kedvesek voltak. Ott persze tovább véreztem, ennyi vért még nem láttam... lázas voltam, kaptam nyugtatót, fájdalomcsillapítót és betoltak a műtő várójába, ahol előkészítik a betegeket. Nagyon fáztam... Kaptam egy takarót, s az ágyam mellé állítottak egy szerkezetet, amiből egy vastag csövet vezettek a takaróm alá, s az fújta be a meleg levegőt, így hamar felmelegedtem. Kikérdeztek
mindenféléről, háromszor átnézték a kórlapomat, majd betoltak a műtőbe, ahol további tűket kötöttek be, de én már nem éreztem, csak láttam, ahogy leszíjazzák a kezeimet. Az altató orvos nagyon vicces volt, akcentus nélkül köszönt nekem jó napot kívánok! - kal holland létére, s kérdezte, jártam-e már a Balatonnál, mondtam, persze, erre  elkezdte sorolni a Balaton parti városokat, Siófok, Tihany...
Badacsonynál elaludtam, másra nem emlékszem. 16.00-kor ébredtem fel, tudom, néztem az órát, s arra gondoltam, vajon Dombi mindent összepakolt-e az esti focikempingre, s elindult-e időben, talált-e zseblámpát stb... Innentől kezdve minden nyugisabb volt, az altató orvos kérdezte, jól aludtam-e... Persze, évek óta nem aludtam ilyen mélyen, de többé nem is szeretnék... Betoltak a szobámba. Ekkor már csak egy tűn keresztül kaptam az infúziót, 2 liter sót, meg valami egyebet a  nagy vérveszteség miatt. Nem engedtek haza biciklivel, így Máté eljött értem a mi autónkkal. A biciklimet a vértócsámból átraktam egy másik, tisztább helyre :) még mindig ott árválkodik szegény (remélem). A kicsik örültek, mikor este 8 körül hazaértem, ők nem tudnak semmit, csak Dombi sejti, de ő a focistákkal bulizik ma éjjel. Detti és Máté még sokáig maradtak, én kértem őket, maradjanak velem, egész nap olyan egyedül voltam...

2014. október 11., szombat

Ének Ének és megint csak Ének

Azt hiszem kevés olyan idióta édesanya létezik, aki 7 és fél órát utazik azért, hogy elsőszülött fia megfelelő énekoktatásban részesüljön. Ma is studiedag volt, nagy örömünkre Meppelben, mintegy 2 és negyed óra vonatozásnyira egy átszállással, némi várakozással... No, de bevállaltuk ezt is... Könnyebb lett volna nyilván lemondani a távolság miatt, de egy pillanatig sem bántuk meg, hogy nem lógtunk :) 9.15-kor indultunk reggel, Barni még kivitt minket a vonathoz. Csak a 3 fiút vittem magammal ezúttal, Barni elvitte Hangát a konziba, s onnan Loláék vitték haza, ma este náluk is alszik... Barni pedig Naardenbe ment énekelni a Bachvereniginggel.



Szóval mi ültünk a vonaton és kész. A fiúk szuperül bírták a hosszú utat, Dániel szinte végig ügyesen csücsült és mint, egy jófiú, majszolgatta nagy műgonddal a vajas kenyerét. Mártonnak eközben a kedvenc Ciróka c. könyvét olvastam, Dombi az ixedik Harry Potterben mélyedt el.... Bár korán indultunk, éppencsak beestünk 12.50-re, s már kezdődött is a próba, ami egészen 18.00-ig tartott. Ezidő alatt mi a kicsikkel sétáltunk, játszóterztünk egy nagyot az esőben és Mártonnal hatalmasat beszélgettünk.



Márton hihetetlen gyerek. Ő az a gyerekünk, aki nem csak akkor érzi jól magát, ha oka van rá, hanem mindig jól akarja érezni magát! Ha valami nem jó, hatalmasat esik, Dániel megtépi, legyint, s nevetve mondja: "nem baaaaj!" :) szóval ezzel a csupaszív életvidám, boldog gyerekemmel töltöttem ezt az esős délutánt... Rengeteget nevettünk...



A hazafelé út egy kicsit már nehezebb volt, Dániel igen elfáradt, de két átszállással és egy lekésett villamossal azért csak hazaértünk 21.45-re....

Remélem Hangám is jól érzi magát, de legalábbis LÓl :)

2014. október 10., péntek

Dániel, Dániel

A mai nap esszenciáját a háziorvosunk adja, akit ma reggel ismét arra kértem, fogadjon minket... Megint Dániel a téma, aki több, mint 7 (!!!) hónapja nem tud kakilni. Szó szerint... Valami félelem visszatartja... A doki megint csak azt a kis gyógyszernek nem minősülő készítményt ajánlotta, ami egy hónappal ezelőtt bevált, csak miután abbahagytuk, Dániel is megszűnt e téren működni... Hosszasan próbált rábeszélni, szerinte, ha mindenféle fizikai vizsgálatnak vetném alá Dánielt, akkor is ez a szer lenne a vége, viszont a gyerek szenvedne... Itt már kezdett meggyőzni, majd, mikor mondta, hogy 1-2 évig is szedheti.... Igencsak elhűltem.... Így csupán hashajtóra mintegy 900 eurót (!!!) költenénk... S csak úgy megjegyeztem, hogy ez majdhogynem a konzis tandíjat verdesi... Erre nagyot nevetett, kérte, hogy hadd hallgathassa meg mégegyszer a felvételt, amin Dombi énekel, és kb. egy évnyi kakikönnyítőt felírt Dánielnek teljesen ingyen :) velem lehet beszélni ;) az egész gyógyszertár rajtunk röhögött, mikor a recept alapján a gép kilóméternyi matricát nyomtatott Dániel nevével, amiket egyesével kell külön-külön egy-egy dobozra ragasztani... Nem is volt készleten, csak egy havi adag... A többit hétfőre beszerzik :) Dániel szenvedése lassan talán megszűnhet, s végre elkezdhetünk leszokni a pelusról... Talán...

2014. október 1., szerda

Nagycsaládos tetüírtás....

Több, mint "vervelend", már fél éve kínoz minket ez a tetü mánia... ami úgy terjed mostanában, mint a nátha... végre letelik a két hét, vagyonokat költünk az írtószerekre, naponta kétszer gereblyézem a fejeket speciális fésűvel... túl vagyunk rajta, majd szinte azonnal jön az e-mail, hogy az osztályban xy hajában tetveket találtak szülei, viselkedjünk körültekintően... és minden kezdődik elölról... Unom!!!! Nekünk szerencsére nem sok gusztustalanságunk van, de már találkoztam három "bogárk'val", akik hónapos különbségekkel érkeztek... bogárkáknak hívjuk őket, mert, ami pici, állat és mozog, az semmiképp sem gusztustalan és nem is ilyesztõ, hanem olyan aranyoooos":) fúúúújjjjj Ma este négy fejecskét kezeltem igen szakszerü módon, fejenként több, mint fél órás munkával, s ezt megspékeltem két alapos hajvágással (bevallom csak azért, hogy spóroljak a tetüírtó samponnal). A gyerekek hősiesen tűrték, én voltam kissé ingerült este 9-re, mert akkor jutott eszembe, hogy ma még egyáltalán nem volt alkalmam leülni sem... viszont a biciklin jó sokat tekertem a gyerekekkel együtt :)

Szóval este 9-re mindenki elkészült, irány az ágy, s ezek után folytattam a saját kútfőm lekezelésével. Ezúttal nálam és Dánielnél (nála még soha, mert az ó 5 szálnyi lobonca nem túl vonzó a bogárká'knak) nem találtam semmit, de jobb elővigyázatosnak lenni, s ráadásul az empátiától nekem is elkezdett viszketni a  fejem.

Szép nap volt, már hajnalban lement két mosás, mert ilyenkor minden ágynemű, ruha, pizsama, plüssállat a mosógépbe kerül... du. volt még egy mosás, így holnapra már csak kb. 3 marad.... a takarók, törölközõk...

A reggel is zűrösen indult, hiába keltem fel 6-kor, majdnem elkéstünk. Persze beértünk 8. 45-re, de mivel ma kezdödött a "kinderboekenweek", vagyis a gyermekkönyvek hete, így nagy csinnadrattával kezdődött a nap az iskolában, amit az udvaron már 8.40-kor elkezdtek, így természetesen elkéstünk. Dombi és Hanga rögtön, rutinosan szaladt az osztályához, csak Marci ácsorgott bátortalanul.... nem találta az osztályát, s én sem... igaz, én közben  a biciklimmel egyensúlyoztam, amin Dániel csücsült.... Dombitól kértünk segítséget, de õ kijelentette, hogy nem fogja kézen az öccsét, és nem kíséri el 5 méterre az osztályához... uhhhh... segítség!!!!!! ennyire ciki lenne 9-10 évesen egy kisöccs????? Néha nagyon meglepõdöm Dombin, mert sokszor annyira vigyáz a testvéreire, hogy megkönnyezem,  néha meg teljesen kivonja magát a testvéri kötelékbõl... Végül egy anyuka kézen fogta Mártont, s elvitte a helyére... én meg hálás voltam... Márton még sokáig szomorkodott, az elsö mosoly akkor jelent meg az arcán, mikor az ünnepélyes megnyitó után a terembe érve meglátott az ablakon keresztül. Sok puszit dobtunk egymásnak, s indulhatott a nap.

Nehéz nap. Dániel nagyjából egész nap vigasztalhatatlanul ordított, én meg nem vittem babakocsit sehova, de cipelni sem tudom, olyan nehéz, no meg lassan már illik sétálva közlekedni, nem kell már az a babakocsi... no ö nem így gondolta... uhhh... az egyik boltban egy eladó így köszönt nekem "Jó reggelt!... már, ha ez a reggel jó önnek :) ) szóval ilyen napunk volt :(

Egész délelőtt a tetüírtó sampont vadásztam az ordító Dánielemmel, de sehol nem lehet kapni! Egyszerűen hiány van Hollandiában!!! Ilyen az iskolakezdés idén... kissé bogaras :)

Délután természetesen rohantunk a konziba, s hála Istennek be is értünk időben. Dombi újabban a  tűzoltóságtól egyedül teker tovább, ez különösen jól jött ma, mert az öregúr Márton félúton kijelentette, hogy nem bírja tovább! :) Persze ez nagyon idegesítő ott és akkor, de még sosem találkoztam a mi gyerekeink kivételével olyan négyévessel, aki hetente 3-4 alkalommal képes 16-20 km-t tekerni csak azért, hogy a testvéreit különórára kísérje, vagy épp misére menjen... Szóval le a kalappal a mi kis bringásaink előtt!

Délután Hágában aztán egy eldugott kis drogériában megtaláltam az utolsó (!!!) sampont, amit gyorsan meg is vettem az esti bulihoz!