Nem egyszerű most leírni, amit nem akartam megosztani másokkal, de mivel ez is az életünk része, s a bejegyzések elsősorban a gyerekeinknek íródnak, hogy majdan egyszer visszaolvassák és megértsék gyermekkorukat... Szóval sokat gondolkodtam azon, megírjam-e vagy sem...
Október 22-e tulajdonképpen még mindig életünk egyik legszebb napja, hiszen ezen a napon született CsodacukiDániel, aki minden nap mosolyt csal az arcunkra cukiságával. Még mindig az egyik kedvenc napunk és az is marad...
Október 22-e volt a legközelebbi lehetséges időpont a Bronovo kórházban, hogy kitisztítsák a méhemet, amelyben két hete még úgy tudtuk, hogy egy vagy talán kettő magzat rejtőzik, de a 7-8-9 vagy épp a 10. héten megrekedt a fejlődésben, s az ultrahangon már nem mutatott életjeleket. A sokkon már túl vagyunk, bár nagyon vártuk és néhány hétig nagyon szerettük, bizonyára így kellett történnie. A pocak nem nőtt tovább, viszont semmi más sem történt, ezért volt szükség műtétre. A 21-ei szülinapi partyt is nagyon jól bírtam mindenféle gyanús jel nélkül. 22-én reggel Barni korán elindult az amsterdami reptérre, ahonnan egyenesen Chicagoba kellett repülnie. Amikor az időpontot megbeszélten a kórházzal, tudtam jól, hogy Barni sajnos már nem lesz itthon, de minél előbb túl akartam lenni rajta. Barni elment... Nem sokkal utána spontán megindult a vetélés... Épp jókor, minden túl voltunk már, eljött az idő. Valahogy érezte a szervezetem, hogy most már lehet... Persze azért nem hiányzott a vér, megelégedtem volna egy altatásos verzióval is, de így alakult... Megint... Még reggel felhívtam a kórházat, hogy szóljak, kicsit másképp alakult, mint terveztük... Hamarosan visszahívtak, hogy menjek be korábban, ha tudok... Persze nem nagyon tudtam, mert én sem számítottam a spontán kiürülésre, így nem szerveztem autós ismerőst, csak Dettit hívtam, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg eltekerek a kórházba... Detti jött is hamar, én meg kikászálódtam a zuhany alól, ahol egész délelőtt álltam, majd elindultam biciklivel... Próbáltam Pathót hívni, de dolgozott, villamossal már nem mertem menni, az még durvább lett volna, így maradt a bicikli... Tekertem,tekertem, de közben szabályosan jöttek a fájások, no ezt elfelejtettem, erre nem
számítottam, elég rossz volt, s főleg, hogy tudtam, minden fájás után nagy mennyiségű vér is jön, s csak azért nem zúdul ki belőlem, mert ülök a kemény nyergen. Imádkoztam, hogy ne kapjak piros
lámpát, s ne történjen semmi, amiért le kellene szállnom a bicikliről... A kórház alap esetben kb. 45 perc biciklivel, most valamivel lassabban haladtam nyilván, közben háromszor hívtak, hogy mikor érek már oda... De végül 14.30 körül csak megérkeztem. Leszálltam a bicikliről, s akkor hirtelen minden kijött... Vagy 5 kg-nyi darabos vér zúdult ki belőlem a kedvenc nadrágomon át a cipőmbe,a földre... Én meg ott álltam, s akkor elbőgtem magam. Kikötöttem a biciklit, s onnan a bicikli tárolóból hívtam a kórházat, küldjenek segítséget, mert egyedül már nem tudok bemenni... Küldtek is rögtön két orvost egy ággyal, úgy toltak be a sürgősségire, ahol aztán tisztáztuk, hogy hova is kell mennem. Nagyon kedves volt mindenki, nyugtattak, beszélgettek velem, minden oldalról megvizsgáltak, lemosták a lábaimat, összeszedték a ruháimat, simogattak, velem együtt sírtak, szóval hihetetlenül kedvesek voltak. Ott persze tovább véreztem, ennyi vért még nem láttam... lázas voltam, kaptam nyugtatót, fájdalomcsillapítót és betoltak a műtő várójába, ahol előkészítik a betegeket. Nagyon fáztam... Kaptam egy takarót, s az ágyam mellé állítottak egy szerkezetet, amiből egy vastag csövet vezettek a takaróm alá, s az fújta be a meleg levegőt, így hamar felmelegedtem. Kikérdeztek
mindenféléről, háromszor átnézték a kórlapomat, majd betoltak a műtőbe, ahol további tűket kötöttek be, de én már nem éreztem, csak láttam, ahogy leszíjazzák a kezeimet. Az altató orvos nagyon vicces volt, akcentus nélkül köszönt nekem jó napot kívánok! - kal holland létére, s kérdezte, jártam-e már a Balatonnál, mondtam, persze, erre elkezdte sorolni a Balaton parti városokat, Siófok, Tihany...
Badacsonynál elaludtam, másra nem emlékszem. 16.00-kor ébredtem fel, tudom, néztem az órát, s arra gondoltam, vajon Dombi mindent összepakolt-e az esti focikempingre, s elindult-e időben, talált-e zseblámpát stb... Innentől kezdve minden nyugisabb volt, az altató orvos kérdezte, jól aludtam-e... Persze, évek óta nem aludtam ilyen mélyen, de többé nem is szeretnék... Betoltak a szobámba. Ekkor már csak egy tűn keresztül kaptam az infúziót, 2 liter sót, meg valami egyebet a nagy vérveszteség miatt. Nem engedtek haza biciklivel, így Máté eljött értem a mi autónkkal. A biciklimet a vértócsámból átraktam egy másik, tisztább helyre :) még mindig ott árválkodik szegény (remélem). A kicsik örültek, mikor este 8 körül hazaértem, ők nem tudnak semmit, csak Dombi sejti, de ő a focistákkal bulizik ma éjjel. Detti és Máté még sokáig maradtak, én kértem őket, maradjanak velem, egész nap olyan egyedül voltam...