2014. október 31., péntek

Reformáció

Csöndben mindig megélem a reformációt, de errefelé ez nem nagyon érdekel senkit, sehol egy Istentisztelet, sehol egy közösség a közelben, viszont tökfejek virítanak mindenfelé :( kicsit szomorú, kérdezték a gyerekek, ök mikor mehetnek haloweenezni... mondtam, bármikor, amikor csak akarnak, de elöbb beszélgessünk egy kicsit róla... nem kellett sokat beszélnem a haloween eredetéröl, elment a kedvük az egésztöl :) ennek én örültem, de  a nyomás továbbra is nagy, minden évben eljön újra, meg újra...

Reggel Quinty is megérkezett. Örültünk neki, régen láttuk, s láthatóan ö is örült nekünk :) ilyenkor öt is beépítem a menetrendenbe, nem kell vele kivételezni, abszolút hozzánk van szokva :) mindent csinál velünk együtt. Ma pl. elöször elvittük a nagyokat iskolába, majd Mártont  a kötelezö gyerekorvosi vizsgálatra. Már a bakfiets sem létszükséglet, a rozsaszín biciklivel mentúnk, Quinty ült elöl, Dániel hátul, s mikor leszélltam, Dániel elöre hajolt és Quinty kapucniját rángatta, s nevetve kiabálta "Quinty, Quinty, nézd, itt vagyok!!!" :)




Eljött a pillanat, s beléptünk a doktornő szobájába. Tulajdonképpen vártuk ezt a napot, hiszen Mártonnak nem kellett iskolába mennie, s ez már önmagában is ünnep, hiszen az én kis Barátom az egész napot velem töltheti. Ma ráadásul Quinty is itt volt, akit Marci is nagyon szeret!!!!

A doktornőt nem ismertük, de láthatóan amellett, hogy viszonylag szigorú volt, hiszen orvos, mindent elmagyarázott nekünk, s Marcit olyan viccesen vizsgálgatta, hogy a mi kis bohócunk végigkacagta a 20 perces vizsgálatot. Lemérték, 112,5 cm, 21,15 kg, szóval nagyfiú, 21 éves korára min. 187 cm-re saccolták a magasságát :) volt látásvizsgálat igen vidáman, meg motorikus fejlődés vizsgálat, meg pocak, meg fütyi.... no ekkor már zengett a rendelő a Marcikacajtól... majd jött a "feketeleves", amit nem is vettünk észre, a doktornö hirtelen, miközben Marcinak egy szülinapos feladatot adott - egy könyvecskét tett az asztalra, amit el kellett fújnia, mint a szülinapi gyertyákat - beadta a kötelező oltást, a DKTP ismétlését... s Marci észre sem vette, csak utána, mikor már a doktornö pakolta el a tűt.... hirtelen elkeseredett, de igazából sírni sem tudott, csak visszaváltozott a mi kis öregemberünkké, s onnantól kezdve egész délelőtt nem használta a bal karját, s halkan jajjgatott,
mennyire fáj :) cukiiiiiiiiii

Szóval annyira ügyes volt, nem győztem dicsérni! Mondtam is neki, "Marci te egy hős vagy!!!!" erre ö; "Nem vagyok hős, csak ügyes! Unom a hőséget!" :) no ilyen a mi drága Marcink...


Mindeközben Quinty, meg Dániel aranyosan játszottak mellettem, annak ellenére, hogy kb. 40 percet kellett a vizsgálatra várnunk... utána nagyot motoroztak, Quinty Hanga régi rózsaszín motorjával, Dániel pedig a még Dombitól megörökölt kékkel... édesek voltak!


Hazaérve gyorsan megebédeltünk, s közben nagyokat nevettünk. Quinty nem is értette, mi ez a bohózat... adtam  a tésztát a szájukba, s közben jajjgattam, hogy megharaptak, s ez annyira tetszett nekik, vagy húsz percig húztuk így az ebédet... utána szó nélkül egy pillanat alatt elaludtak együtt... Quinty Márton ágyában, Dániel meg a sajátjában, de előtte mindketten nyugtázták, hogy a másik ott van :)



úgy kellett ébresztenem őket, el ne késsünk az iskolából... suli után játszótér, uzsonna, s mindenki haza a saját otthonába...

Szép és nevetős napunk volt...

Kivéve, amikor Dániel Quinty almáját akarta megenni, de Quinty nem hagyta :)






2014. október 27., hétfő

Hétfő

Hétfő... Újra...

Hajnalban keltem, hogy mindennel elkészüljek, de megint nem volt szívem a kis aranyosaimat felébreszteni 7.30-kor, azokat az aranyosainat, akik hétvégenként, valamint iskolai szünetekben kivétel nélkül 6-kor, vagy még korabban ébrednek... Szóval ma reggel egy kicsit kipihenhették az őszi szünet korán kelő fáradalmait :)

Majdnem elkéstünk, de nem! Még integetni is tudtunk Mártonnak az osztálya ablakából...

....de a nap fénypontja nem ez, a nap fénypontja, hogy hazaérve a suliból délelőtti vonatozásba kezdtünk Dániellel, építettünk egy kis sínhálózatot, majd ő vonatozott én meg Barnit kerestem hiába az éteren... Majd egyszercsak Dániel megszólalt egy vonatot tologatva: "SZERETLEK ÉDESANYA!" ... Nem is kell kommentálni... Csodálatos érzés, hogy ez a kis kétéves, mennyi szeretetet hordoz magában...



2014. október 26., vasárnap

Vasárnap nyakas módra...

Ma újabb templomot próbáltam felfedezni, hátha megtalálom, amit keresek... De mit is keresek... Hát zsoltárokat, orgonaszót, kálvinistákat... Azt hiszem, egyre biztosabban, hogy Hollandiában nem igen fogok kálvinistákat találni... Ahogy beléptünk a templomba, rögtön felcsendült egy ismert református zsoltár, boldog voltam, de a következő ének már megint a holland újprotestantizmus hozománya, a gyerekek újra új helyen vettek részt a gyermekistentiszteleten, Márton könnyes szemmel ismét kijelentette, hogy ő nem megy sehova, velem marad, Dániel sírt a gyermekmegőrzőben, így én újfent kimaradtam az Istentiszteletből, helyette a két kicsivel játszadozhattam, s egy apukával beszélgethettem... Bár a templom reformátusnak van hirdetve, nem az, inkább evangélikus, de kimenetelkor egy zsidó újságot is a kezembe nyomtak... Nincs bajom egyik felekezettel sem, sőt, de nem ezt keresem, ennyi...

Hazaérve éltük nyugodt vasárnapunkat, már hajnalban megfőztem az ebédet, így Dániel is gyorsan ágyba kerülhetett.... Holnap kezdődik a tanítás, véget ért az őszi szünet....

2014. október 25., szombat

Gesztenyekeresztelő

Ma reggel ismét el tudtunk menni Dombi focimeccsére. Hihetetlen ügyesen focizik. Nem ertem, miért hátvéd, de ha nem lenne ott.... Ő a leggyorsabb, ezt mindenki mondja és remekül összejátszik a kapusával, szóval sokat véd, s nagyon fontos szerpe van abban, hogy idén eddig egy döntetlent (ahol nem játszott Dombi egy kórushétvége miatt) leszámítva minden meccset megnyertek. Szóval csak bámulok, milyen ügyes nagyfiam van.



Estefelé Máté elhozta a biciklimet a Bronovotól, s mivel Dettinek próbája volt, így maradt még egy kicsit, segített a gyerekeket letenni, majd felvagdostuk a másnapi ebédhez való zöldbabot, s végül "megkereszteltünk" kb. 10 kg szelíd gesztenyét, amit még hetekkel ezelőtt szedett Barni a gyerekekkel... Hasonló munkálatokban reménykedtünk, már ami a gesztenyét illeti, mint tavaly, de a történtek miatt, nem igazán jutott rá idő, erő, kedv... Így már csak becsületből vagdostuk a kiszáradt gesztenyéket, de semmi pénzért nem dobtam volna ki Barni munkáját, főleg, hogy tudom, mennyire szereti a gesztenyepürét :) így aztán sokaig dolgoztunk, Máté keze egészen megfájdult, az enyém majd holnap fog fájni, amikor főzöm és forrón pucolom a gesztenyét... Mindenesetre jót beszélgettünk, s legalább nem egyedül kellett végeznem ezzel a mennyiséggel... Egyedül talán el se kezdtem volna...

2014. október 23., csütörtök

Október huszonhárom

Október 23-a egy kicsit másképp alakult nálunk, mint Magyarországon szokás. Önző módon én el voltam foglalva magunkkal... Dombiért délelőtt 10-re mentem a focipályára. Egész éjjel nem aludt, nagy buli volt, a szervezők nagyon felkészülten várták a fiúkat, mindenféle rémségnek öltözve riogatták őket, miközben sorra feladatokat kellett végezniük. Dombi nagyon jól érezte magát, egész éjjel ordított, így semmi hangja nem maradt :)


Hajnali fél 4-kor az ébren maradók a benti fociteremben még meccseket játszottak egészen a reggeliig, majd reggeli után hazaindultak. Persze, mihelyt találkoztunk, a fáradtság oroszlánrésze méreg formájában rám zúdult, s bár nekem el kellett mennem a kicsikkel vásárolni, mert nem volt otthon tej, Domonkos úgy határozott, hogy nem tart velünk, nekem pedig nem volt erőm vele veszekedni, így leszedtem a garázskulcsot a lakáskulcsról, s ő hazament, mi meg tovább... Hazaérve ért az újabb sokk... Dombi nem nyitott ajtót. Kopogtunk, dörömböltünk, Hanga a földszinten nyomta folyamatosan a kapucsengőt, ami olyan hangos, hogy mindig le akarom szerelni, ahányszor csak megszólal, mert szívrohamot kapok a hangjától.... de Domonkos még mindig nem nyitott ajtót. No ekkor csengettem a szomszédba, a "hosszú Családhoz" ( ott mindenki min. fél fejjel magasabb nálunk), s ők készségesen segítettek... Én, bár még mindig kába voltam az előző délutáni narkózistól, kénytelen voltam átmászni egyik erkélyről a másikra az ötödik emeleten. Kérdezte a szomszédasszony, merek- e mászni, mondtam, nem, tériszonyom is van, de muszáj. S láttam, hogy Dombi fekszik az ágyában, de hiába dörömbölök, nem mozdul... Persze már majdnem bőgtem, azt hittem meghalt, visszamásztam, hogy a másik hármat megnyugtassam. Addigra megérkezett a kutyásbácsi és kutyásnéni is, valamint a hosszú szomszédasszony méghosszabb férje. Mindenki azon dolgozott, hogy a leveleknek szánt nyíláson keresztül valahogy lenyomjuk a kilincset belülről. Nem sikerült, ekkor nekem bevillant, hogy ha már van nálunk egy kampós végű sétabot, az étkezőben a kicsi szellőző ablak nyitva... Felmásztam az ablakpárkányra, s épp befért a karom a kis nyíláson, betettem a botot és kikalapáltam az ablak kilincseket, majd beugrottam, s örömmel nyugtáztam, hogy Dombi él. A hosszú szomszédasszony is beszaladt, aki szívspecialista a Westeindében, s
megnyugtatott, hogy csak nagyon mélyen, szinte sokkosan alszik az előző éjszakai buli miatt. No ekkor lett nekem elég ebből a két napból, összeomlottam. A szomszédok kedvesk voltak, behozták a vásárolt dolgokat, még a tejet is betették a hűtőbe, ágyba parancsoltak Dániellel együtt, s a hosszú szomszédasszony elvitte Hangát és Marcit a Kinderboeken Museumba, ahová amúgy is ment volna az unokáival. Így tudtam pihenni, kicsit sírni. Dániel is nagyot aludt. Dombi pedig egészen este 7-ig húzta a lóbőrt,  amikor is mérgesen felkelt és próbált gonoszkodni. Én nyugodtan elmeséltem neki, mi történt, amíg aludt, készítettem neki vacsorát, s kértem, ne legyen mérges és ne bántson tovább... Megértette, minden falatot megköszönt... A kicsik a hosszúéknál vacsoráztak, s fél 8 körül jöttek haza tele élményekkel. Dombi is elkezdett végre mesélni a focis éjszakáról, gyakorolt még egy kicsit, majd 10 körül újra ágyba zuhant... Hálás vagyok a JóIstennek, hogy ilyen szomszédokat adott mellénk! Valahogy mindig itt vannak, mikor bajba kerülök...

2014. október 22., szerda

Október huszonkettő

Nem egyszerű most leírni, amit nem akartam megosztani másokkal, de mivel ez is az életünk része, s a bejegyzések elsősorban a gyerekeinknek íródnak, hogy majdan egyszer visszaolvassák és megértsék gyermekkorukat... Szóval sokat gondolkodtam azon, megírjam-e vagy sem...



Október 22-e tulajdonképpen még mindig életünk egyik legszebb napja, hiszen ezen a napon született CsodacukiDániel, aki minden nap mosolyt csal az arcunkra cukiságával. Még mindig az egyik kedvenc napunk és az is marad...

Október 22-e volt a legközelebbi lehetséges időpont a Bronovo kórházban, hogy kitisztítsák a méhemet, amelyben két hete még úgy tudtuk, hogy egy vagy talán kettő magzat rejtőzik, de a 7-8-9 vagy épp a 10. héten megrekedt a fejlődésben, s az ultrahangon már nem mutatott életjeleket. A sokkon már túl vagyunk, bár nagyon vártuk és néhány hétig nagyon szerettük, bizonyára így kellett történnie. A pocak nem nőtt tovább, viszont semmi más sem történt, ezért volt szükség műtétre. A 21-ei szülinapi partyt is nagyon jól bírtam mindenféle gyanús jel nélkül. 22-én reggel Barni korán elindult az amsterdami reptérre, ahonnan egyenesen Chicagoba kellett repülnie. Amikor az időpontot megbeszélten a kórházzal, tudtam jól, hogy Barni sajnos már nem lesz itthon, de minél előbb túl akartam lenni rajta. Barni elment... Nem sokkal utána spontán megindult a vetélés... Épp jókor, minden túl voltunk már, eljött az idő. Valahogy érezte a szervezetem, hogy most már lehet... Persze azért nem hiányzott a vér, megelégedtem volna egy altatásos verzióval is, de így alakult... Megint... Még reggel felhívtam a kórházat, hogy szóljak, kicsit másképp alakult, mint terveztük... Hamarosan visszahívtak, hogy menjek be korábban, ha tudok... Persze nem nagyon tudtam, mert én sem számítottam a spontán kiürülésre, így nem szerveztem autós ismerőst, csak Dettit hívtam, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg eltekerek a kórházba... Detti jött is hamar, én meg kikászálódtam a zuhany alól, ahol egész délelőtt álltam, majd elindultam biciklivel... Próbáltam Pathót hívni, de dolgozott, villamossal már nem mertem menni, az még durvább lett volna, így maradt a bicikli... Tekertem,tekertem, de közben szabályosan jöttek a fájások, no ezt elfelejtettem, erre nem
számítottam, elég rossz volt, s főleg, hogy tudtam, minden fájás után nagy mennyiségű vér is jön, s csak azért nem zúdul ki belőlem, mert ülök a kemény nyergen. Imádkoztam, hogy ne kapjak piros
lámpát, s ne történjen semmi, amiért le kellene szállnom a bicikliről... A kórház alap esetben kb. 45 perc biciklivel, most valamivel lassabban haladtam nyilván, közben háromszor hívtak, hogy mikor érek már oda... De végül 14.30 körül csak megérkeztem. Leszálltam a bicikliről, s akkor hirtelen minden kijött... Vagy 5 kg-nyi darabos vér zúdult ki belőlem a kedvenc nadrágomon át a cipőmbe,a földre... Én meg ott álltam, s akkor elbőgtem magam. Kikötöttem a biciklit, s onnan a bicikli tárolóból hívtam a kórházat, küldjenek segítséget, mert egyedül már nem tudok bemenni... Küldtek is rögtön két orvost egy ággyal, úgy toltak be a sürgősségire, ahol aztán tisztáztuk, hogy hova is kell mennem. Nagyon kedves volt mindenki, nyugtattak, beszélgettek velem, minden oldalról megvizsgáltak, lemosták a lábaimat, összeszedték a ruháimat, simogattak, velem együtt sírtak, szóval hihetetlenül kedvesek voltak. Ott persze tovább véreztem, ennyi vért még nem láttam... lázas voltam, kaptam nyugtatót, fájdalomcsillapítót és betoltak a műtő várójába, ahol előkészítik a betegeket. Nagyon fáztam... Kaptam egy takarót, s az ágyam mellé állítottak egy szerkezetet, amiből egy vastag csövet vezettek a takaróm alá, s az fújta be a meleg levegőt, így hamar felmelegedtem. Kikérdeztek
mindenféléről, háromszor átnézték a kórlapomat, majd betoltak a műtőbe, ahol további tűket kötöttek be, de én már nem éreztem, csak láttam, ahogy leszíjazzák a kezeimet. Az altató orvos nagyon vicces volt, akcentus nélkül köszönt nekem jó napot kívánok! - kal holland létére, s kérdezte, jártam-e már a Balatonnál, mondtam, persze, erre  elkezdte sorolni a Balaton parti városokat, Siófok, Tihany...
Badacsonynál elaludtam, másra nem emlékszem. 16.00-kor ébredtem fel, tudom, néztem az órát, s arra gondoltam, vajon Dombi mindent összepakolt-e az esti focikempingre, s elindult-e időben, talált-e zseblámpát stb... Innentől kezdve minden nyugisabb volt, az altató orvos kérdezte, jól aludtam-e... Persze, évek óta nem aludtam ilyen mélyen, de többé nem is szeretnék... Betoltak a szobámba. Ekkor már csak egy tűn keresztül kaptam az infúziót, 2 liter sót, meg valami egyebet a  nagy vérveszteség miatt. Nem engedtek haza biciklivel, így Máté eljött értem a mi autónkkal. A biciklimet a vértócsámból átraktam egy másik, tisztább helyre :) még mindig ott árválkodik szegény (remélem). A kicsik örültek, mikor este 8 körül hazaértem, ők nem tudnak semmit, csak Dombi sejti, de ő a focistákkal bulizik ma éjjel. Detti és Máté még sokáig maradtak, én kértem őket, maradjanak velem, egész nap olyan egyedül voltam...

2014. október 11., szombat

Ének Ének és megint csak Ének

Azt hiszem kevés olyan idióta édesanya létezik, aki 7 és fél órát utazik azért, hogy elsőszülött fia megfelelő énekoktatásban részesüljön. Ma is studiedag volt, nagy örömünkre Meppelben, mintegy 2 és negyed óra vonatozásnyira egy átszállással, némi várakozással... No, de bevállaltuk ezt is... Könnyebb lett volna nyilván lemondani a távolság miatt, de egy pillanatig sem bántuk meg, hogy nem lógtunk :) 9.15-kor indultunk reggel, Barni még kivitt minket a vonathoz. Csak a 3 fiút vittem magammal ezúttal, Barni elvitte Hangát a konziba, s onnan Loláék vitték haza, ma este náluk is alszik... Barni pedig Naardenbe ment énekelni a Bachvereniginggel.



Szóval mi ültünk a vonaton és kész. A fiúk szuperül bírták a hosszú utat, Dániel szinte végig ügyesen csücsült és mint, egy jófiú, majszolgatta nagy műgonddal a vajas kenyerét. Mártonnak eközben a kedvenc Ciróka c. könyvét olvastam, Dombi az ixedik Harry Potterben mélyedt el.... Bár korán indultunk, éppencsak beestünk 12.50-re, s már kezdődött is a próba, ami egészen 18.00-ig tartott. Ezidő alatt mi a kicsikkel sétáltunk, játszóterztünk egy nagyot az esőben és Mártonnal hatalmasat beszélgettünk.



Márton hihetetlen gyerek. Ő az a gyerekünk, aki nem csak akkor érzi jól magát, ha oka van rá, hanem mindig jól akarja érezni magát! Ha valami nem jó, hatalmasat esik, Dániel megtépi, legyint, s nevetve mondja: "nem baaaaj!" :) szóval ezzel a csupaszív életvidám, boldog gyerekemmel töltöttem ezt az esős délutánt... Rengeteget nevettünk...



A hazafelé út egy kicsit már nehezebb volt, Dániel igen elfáradt, de két átszállással és egy lekésett villamossal azért csak hazaértünk 21.45-re....

Remélem Hangám is jól érzi magát, de legalábbis LÓl :)